A motorsport veszélyes. Azt kell mondjam, ez óriási közhely. Akiknek leginkább tudniuk kell, azok tisztában vannak vele. A versenyzők azok, akik a versenyhétvégék minden egyes percében kockára teszik az egészségüket, sőt mi több az életüket. Mégsem félnek, mert ezt a sportot nem lehet úgy űzni, hogy az ember ilyesmin gondolkodik. Tisztában vannak a veszéllyel és mindazzal ami ebben a sportágban leselkedik rájuk. Az utóbbi években rengeteg biztonsági vívmány született és a szabályok is sokszor azért finomodnak, hogy kizárhatóak legyenek a kockázati tényezők. Azonban mindent kizárni nem lehet. Ott van a véletlen, mint faktor és az olyan esetek, amelyekre nem lehet felkészülni. Igaz tehát mégis s tétel, bármennyire közhely: a motorsport veszélyes.
Sajnos nem volt olyan rég, hogy a halál szele belengte a versenypályát. A gyorsasági világbajnokságot tavaly szeptemberben rázta meg a mostanihoz kísértetiesen hasonlatos eset, amikor a misanói Moto2 futamon Shoya Tomizawát érte utol a végzet, és nyilván minden sportot szerető fájdalommal emlékszik a királykategória 2003-as Japán Nagydíjára, amikor is Daijiro Kato nem tudta elkerülni a védőfallal való tragikus ütközést (a sors furcsa fintora, hogy ő is a Gresini csapatnál ment). Nem volt rég, de mégis hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezek egyszeri esetek, a véletlenek összjátéka, amilyen többé sohasem fordulhatnak elő. Ma megint csattanós választ kaptunk arra, hogy lám mégsem így van. A balesetek, súlyos sérülések és legrosszabb esetben a halál mindig is részei lesznek a motorsportnak - csökkenteni lehet ezek kockázatát, de kizárni sohasem.
Marco Simoncelli 2002-ben érkezett világbajnoki szintre, ebben az évben indult először a 125-ös kategóriában, és az Európa-bajnoki címmel a zsebében 2003-tól már teljes szezont futott és a három Apriliánál töltött éve alatt két győzelmet és hét dobogós helyet is sikerült szereznie.
Az ő helye azonban - már csak termete miatt is - nem a kicsiknél volt. 2006-ban eggyel feljebb lépett a 250-be a Gilerához, legnagyobb sikerei színhelyére. Két tanulóév után jött el az ő ideje, 2008-ban hat győzelemmel megszerezte a világbajnoki címet. Egy esztendővel később, az újabb hat győzelem, már kevésnek bizonyult - nem tudta megvédeni címét, és jelenlegi csapattársa Hiroshi Aoyama elorozta azt és a kategória utolsó győztese lett a Moto2 színrelépése előtt.
Az új kategória azonban már nem Marco világa volt, beérett mint versenyző, felfigyeltek rá a MotoGP-ben, nagy kihívások vártak rá. 2010-re leszerződött a Gresini Honda alakulatával, és bár első éve nem volt zökkenőmentes, szégyenkezésre sem volt oka az összetett nyolcadik hely okán - már csak azért sem, mert legyőzte a tapasztalt akkori csapattársát, a másik Marcót, Melandrit.
A Honda bizalmat szavazott neki, és idén már a Repsol csapat három versenyzője mellett ő is gyári támogatású és felszereltségű gépet kapott a japán gyártól. A kegyet nem sikerült meghálálni, 2011-es év elejét sorozatos bukások jellemezték Simoncelli részéről, valamint többen nemtetszésüknek adtak hangot az agresszív versenyzési stílusa miatt. A bili Le Mans-ban borult ki igazán, amikor Dani Pedrosát kiütötte a nyeregből, aki az ebből fakadó sérülése miatt több versenyt kihagyni kényszerült.
Marco el lett könyvelve a mezőny rosszfiújaként, és alighanem a gyár is megharagudott rá egy picikét. Azonban a szezon második felére sikerült összeszednie magát, túllépni korábbi rossz formáján. A siker időszaka következett: az első dobogó Brnóban, sorozatos jó szereplések és legutóbb Ausztráliában egy remek második hely. Időközben a Honda is újra bizalmat szavazott neki és meghosszabbították vele a gyári motort biztosító szerződést az új, ezres korszak kezdetét jelentő jövő esztendőre is.
A jövő tehát fényes volt és gondtalan. A szezon hátralévő része már csak igazi örömmotorozásnak tűnt, egy jó mókának, hisz a világbajnoki cím sorsa is eldől már Phillip Island-en. Egy igazi versenyző azonban sohasem így fogja fel a dolgot, számukra minden verseny új kihívás és így volt ez Marco részéről is. Aki látta a sepangi futam első másfél körét, az láthatta, hogy "Super Sic" mindent beleadott és úgy küzdött Bautista ellenében a negyedik helyért, mintha a VB cím múlna rajta. Sajnos azonban, mint ez kiderült, valami sokkal komolyabb múlt rajta.
A sepangi verseny csak két körig tartott a MotoGP mezőnyének, ám az olasz sztárnak a karrierje végét is jelentette. Marco Simoncellit 2011. október 23. 16 óra 56 perckor halottnak nyilvánították a sepangi pálya kórházában. Halálát súlyos fej, nyak és mellkasi sérülések okozták, amelyektől már nem tudták megmenteni.
Hogyan tovább? Banálisan hangzik, de a "show-nak folytatódnia kell". Ezt akarná ő is, ez volt az élete és olyasvalamibe halt bele, amit imádott csinálni. Nélküle nyilván nem lesz ugyanaz mindaz ami volt, hiányozni fog az a furcsa frizura, az a Goofy szerű alkat, az rémes, de egyben bájos olasz akcentus és az a vagányság, ami senki másra nem jellemző a mezőnyből. Ugyanakkor nincs választásunk, nélküle kell folytatnunk. Tegyünk hát így, hogy amikor lenéz ránk, akkor ugyanaz a mosoly fusson át az arcán, amit rendszerint láttunk rajta ideát is.
Viszlát Marco!
Utolsó kommentek